E. K., azaz Emily Kate Johnston legújabb, 2019-es művében, A királynő árnyéka c. regényben Coruscantra kalauzol minket, ahol bepillantást nyerhetünk Padmé Amidala első, szenátorként eltöltött éveibe.
A királynői mandátum átadása után ugyanis az új királynő azonnal felkéri, hogy képviselje a Naboo bolygót a Szenátusban. Amidala bizonytalanság és tenni akarás közt őrlődve végül elfogadja az ajánlatot. Rá kell jönnie azonban, hogy a szenátori munka semmivel sem lesz könnyebb, mint királynői teendői voltak. Szembe kell néznie a bolygóközi politika ezerarcúságával és az első lépések nehézségeivel. A Szenátus nem is fogadja őt jó szívvel, hiszen előző kancellárjuk bukását okozta. Az újságírók is előszeretettel keltik rossz hírét az ifjú és naivnak tartott szenátornak, botladozásaitól hangos a fővárosi média. Egy sikertelen merénylet után pedig Padmé számára megkérdőjeleződik az is, kiből lesz barát, és kiből ellenség.
Nehéz szívvel nézi udvarhölgyei sorsának alakulását is, akikkel négy évet töltött együtt jóban, harcban és hűségben, ám aggódással és reményekkel nézve a jövő felé most mégis önálló életbe kezdenek. Legnagyobb félelme, hogy leghűségesebb barátja, Sabé is, saját útra indul, alaptalannak bizonyul, így testőre új feladatot kap, hogy beteljesítse Amidala szenátor egy régi célját.
Padmé problémái között pedig mégiscsak a legnehezebb kérdés az, hogy hogyan őrizze meg önmagát a politika rideg törvényei és objektivitása, valamint az állandó szerepcserék, a családi kötelékek és saját elvárásai között.
A királynő árnyéka, leszögezhetjük, egy meglehetősen sejtelmes cím. Metaforikusságában egyszerre titokzatos és sokatmondó. És briliáns is, hiszen utal mindenre, amiről a regény szólni akar. Padmé aggodalmaira, bizonytalanságára. Arra, hogy nehezek számára az első lépések, és kevesen hiszik, hogy jó politikus lesz. Kétségei közepette csak árnyéka önmagának. Utal a cím arra is, hogy udvarhölgyei eleven karakterekké válnak, tőle független létezőkké, akik a saját útjaikat kezdik járni. Főszerepbe kerül például Sabé (a királynő legfőbb, leghűségesebb árnyéka), akinek döntései immár befolyásoló tényezőkké válnak. Az új udvarhölgyekre is utal a cím, akiknek még mindig az a dolguk, hogy váljanak Amidala szenátorrá, ha éppen arra van szükség. Végül pedig a cím azt is elmondja, hogy Amidala abban az értelemben is árnyéka önmagának, hogy személyisége és identitása is több szerep közé szorul, és túlságosan sokszor kell akarata ellenére alkalmazkodnia, váltani a szerepek közt. Ami mégis a legbravúrosabb a címben, hogy baljós is egyben: Sejteti Padmé bukását.
Ezen a ponton meg kell jegyeznem, hogy az írónő nagyon jól játszik a hagyományos regényformák és az újdonságok vegyítésével. A történetvezetés, a gondolatok, vélemények és lelki mozgások, döntések középpontba helyezése megfoghatóvá, emberivé teszi főképp Padmét, de általában a karaktereket és így magát a történetet, miközben a hagyományos regényformák be is keretezik a művet, elmesélhetővé teszik azt.
Az egyik legjobb formai választás az éppen a keretezés. Padmé utolsó királynőként töltött napján, Theedben tartózkodik az udvarhölgyeivel. Egy tó vizén lebeg, a haja szétterül a víz felszínén. Rá fehér virágokat fúj a szél. „Az arca békés, a bőre fehér volt és makulátlan. Szemét behunyva, kezét maga előtt összefonva lebegett a víz felszínén.” Ismerős képsor, ugye? „A Naboo nélküle folytatta tovább az utat. Még most, a legvégén is őrizték őt.” A regény legvégén pedig a szülei, a testvére, az udvarhölgyek, a Naboo királynője és a szeretett népe szintén utolsó utoljára kíséri… Ez az ismétlés, és hogy éppen a mű elején és a végén kerül elő ez a téma ritka és erős drámai hatást ad a műnek és Padmé egész karakterének.
Jó formai döntés a részekre bontás is. A prológus és epilógus írása szintén történetszerűvé teszi a művet, és ezzel be is illeszti a Star Wars történetek sorába a regényt. A fejezeteken túl a részekre osztás ismét több szempontból jó döntés volt. Az első rész esetében, amíg Amidala szülőhazájában tartózkodik, a rész nem kap címet. A második résztől, ahogy Padmé megérkezik Coruscantra mint szenátor, a TriNebulon Hírek szalagcímei válnak a részek címeivé, és minden rész első fejezete a TriNebulon egyik hírével indul. Ezek rendszerint Padmé következő nagyobb lépésével kapcsolatosak, a második és harmadik rész esetében ócsároló hírek. („A divatbábu-királynő visszatér a szenátusba!”; „A naiv szenátor kitárja szárnyait, hogy tartósbetonra essen”; „Amidala divatja új színt hoz az építőanyag körüli talányba”; „Erősödik a kalózok fenyegetése”) Ezen címek zsenialitása abban rejlik, hogy egyrészt állandóan hírt adnak Padmé törekvéseiről, harcairól a Kereskedelmi Szövetséggel. (Spoiler: Kiderül ugyanis, hogy a Kereskedelmi Szövetség kezében vannak a híradás megfelelő csatornái, és bosszúból a Naboon elszenvedett vereségért keltik a szenátor rossz hírét.) Elárulják azt is, hogy Padmé, úgy tűnik, újabb sikert él el Szövetséggel szemben, hiszen ahogy szorosabbá válik barátsága Mon Mothmával, a szenátor megígéri, hogy leállítja a híradásokat. (Ezért nincs ócsárló cím a negyedik és ötödik részben.)
Padmé harcainak tükre tehát a TriNebulon, és sikertelenségei után mégis kiderül, hogy jó politikus lett. Azaz a címek egy külső, objektív nézőpontot adnak arról, hogy hogyan fejlődik Padmé azzá a magabiztos politikussá, akivel a Star Wars második részében találkozunk. A fejlődési ív bemutatása, és annak tükrözése, hogy milyen kegyetlen módon is működik a politika, és mennyire a maga érdekeit helyezi előtérbe a szenátus, mindent elárul arról, hogy Padménak milyen harcokkal is kell szembenéznie, és kétszer olyan drámaivá teszi a vesztét, mert erején felüli teljesítésről számolnak be a hírek, a jobb világ mindennél jobban való akarásáról, Padmé ezért tett lépéseiről, és mégis halál vár rá.
A bölcs formai választások mellett a mű két ponton páratlan. Az egyik, hogy a gondolatain, kételyein keresztül közelebb hozza, emberibbé teszi Padmét. A másik, hogy a Baljós árnyakból csak bábuként ismert udvarhölgyek eleven, érző, gondolkodó lényekké válnak, akiknek céljai, vágyai vannak az életben. Megismerjük, hogy a kötelességen túl mi kötötte őket a királynőhöz: a hűség, a barátság, a Naboo népének és Amidalának az őszinte szeretete. Ez a szál ugyanazon okból működik jól, mint Padmé karakterének a kimunkálása: Emberivé, kézzelfoghatóvá, széppé teszi a karaktereket, és ezáltal a történetet.
Padmé karaktere a filmeken keresztül a klasszikus mesék egysíkúságát idézi: eleve jó, nem tud nem az lenni. Próbákkal kell szembenéznie, de mindig tudja, hol a helye, mi a feladata. Nem kérdőjelezi meg a sorsát. Itt Padmé már emberibb. Kételkedik, tart a jövőtől, fél, hogy elveszíti családját, barátait, nem teljesen biztos abban, hogy szenátor akar-e lenni. Dühös, olykor feladná, de a szíve mélyén pontosan tudja, hogy meg akar felelni a kihívásnak, és tudja, hogy jó szolgálatára válna a galaxisnak.
Ugyanez igaz az udvarhölgyekre is: Bizonytalanok, félnek attól, hogy mihez kezdenek egymás nélkül, vágyaik vannak, amiket meg szeretnének valósítani, de nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá. Az állandóan Amidala után igyekvő, arcukat palásttal fedő lányokból hús-vér emberek lesznek, ami elgondolkodtató kiegészítése a második trilógiának. Meg merem kockáztatni, hogy azért is működik annyira jól ez a két vonal a regényben, mert a filmeket nézve nem merül fel sem az, hogy Padmé kételkedik, sem az, hogy a maszkok mögött emberek vannak. A filmekben Padménak nem az a dolga, hogy ezt az arcát mutassa meg, ahogy az udvarhölgyeknek sem az a dolga, hogy arcuk legyen. Ergo a néző sem gondolkozik el ezeken a dolgokon igazán. Le a kalappal tehát ennek a két szálnak a bevezetése előtt.
Hogy hogyan történik meg ezek bevezetése? Térjünk itt vissza a formához! Nagyon egyszerű módon: Padmé és az udvarhölgyek gondolatainak, érzelmeinek állandó hírül adásával, és rengeteg-rengeteg párbeszéddel. A jellemek a gondolatok kihangosításával és cselekedtetéssel kerülnek ábrázolásra, ami megint csak kézzel foghatóbb, mint egy egyszerű leírás. Azoknak, akik máig szeretnek azonosulni a hősökkel (vagyis mindenkinek), ez egy igazán járható út, és ki ne értené a kételyek, remények, aggodalmak nyelvét. A mű éppen ezért lesz olvasmányos, a letehetetlen fajtából.
A személyiséggel, jellemmel, identitással kapcsolatos problémák ott vannak a nevekkel való gyakori játékban is. A szerepek szerinti cserén túl természetesen ott van Padmé és az udvarhölgyek önmaguknak való kérdésfeltevése is: Kik is ők valójában? Azok, akik azelőtt voltak, hogy Amidala királynő mellett új nevet kaptak, vagy azok, akik a szolgálatuk előtt voltak? Az előző okokból a nevekre való sokszori figyelemfelhívás jól működik.
Ahogy a címből is látni, az írónő nagy mestere az Agatha Christiet idéző, rejtett utalásoknak is. Előkerül például a Sith nagyúr, de csak egy rémítő hang formájában, akivel Bonteri szenátor beszél. Bonteri karaktere pedig kezdeti barátból (Padmé kevés számú támogatójából) szép lassan átalakul az olvasó szemében ellenséggé. Mindezt a regény pusztán a beszédhangok megváltozására való utalásként éri el, nem is Padmé jön rá arra, ki kicsoda valójában. Az olvasó számára persze nem nehéz összerakni a képet, hogy ki készítette elő a merényletet Padmé számára, és kivel viteleztette volna ki. Az utalások, a sejtetés gyakori alkalmazása izgalmasan kriminalisztikussá teszi a művet. Ezt erősíti a történet felénél az a szál, amikor Sabé nyomozni kezd egyrészt Shmi Skywalker után, másrészt azok után, akik a médiában Padmé rossz hírét keltik. „Cliffhangerként” is alkalmazza ezt a kriminalisztikus sejtetést a regény végén, hiszen Sabé, a történet fő nyomozója, egyértelműen eldönti, hogy nem nyugszik addig, amíg rá nem jön, ki okozta Amidala halálát. Úgyhogy bizonyára várhatjuk a regény folytatását, amelynek teljes egészében Sabé lesz a főhőse.
A regényt olvasva türelmetlenül várja az ember azt is, hogy ha Padmé ott van mint főhős, mikor kerül elő végre Anakin is. Nyilván semmikor, hiszen a Baljós árnyak és a Klónok támadása közt vagyunk időben, de azért mégis jogos kérdés, hogy történik-e rá valamiféle utalás: Padménak szerepel-e a gondolatai közt a padawan. Persze, hogy szerepel, és persze, hogy történik erre utalás, méghozzá a lehető legváratlanabb helyzetekben, kifejezetten csendes utalás formájában, amit elsőre az olvasó szinte észre sem vesz. Padmé az erkélyén álldogálva, gondolataiba merülve a Jedi templom felé bámul. Szintén gondolatokba merülve a nyakláncot simogatja. Elveszi a láncot újszülött unokahúgától, amikor félő, hogy a kislány letépi a nyakából. Nosztalgia tör rá, amikor kiderül, hogy egy Jedi mestert is küldenek velük a Bromlarchra segíteni a küldetésben, és képtelen megfeledkezni a Jedi jelenlétéről. Állandóan rátör az érzés, hogy a mester, ahogy anno Qui-Gon is, átlát rajta.
Azért akadnak fennakadások is a regényben. Kezdjük mindjárt ezzel, hogy Qui-Gon átlát-e Padmén, avagy sem. Padménak szent meggyőződése a regény szerint, hogy Qui-Gon Jinn volt az egyetlen személy, aki rájött, hogy az udvarhölgyeivel rendszeresen szerepet cserél. A Baljós árnyak nagy leleplezés jelenetében ugyanakkor Qui-Gon nevetve-elismerően, de mégiscsak meglepődötten szemléli Padmé színvallását, így a regényben Padmé nosztalgiái, amikor szeretettel gondol arra, hogy az általa oly nagyra becsült, népéért oly sok áldozatot hozott Jedi volt az egyik személy, aki rájött a cserére, nem tűnnek helyénvalónak.
A másik probléma a szenátus ábrázolásában van, ugyanis eltérnek egymástól a leírások és a cselekedetek. Padmé számtalan alkalommal hangsúlyozza, hogy a szenátus az ő szemében végtelenül pacifista. (Ez Organa és Mon Mothma esetében igaz is.) Ugyanakkor sokszor idézi fel azt is, hogy anno a szenátus nem sietett a Naboo segítségére, amíg királynő volt, és a regény végén is azt kell tapasztalnia, hogy a szenátus ismét a könnyebbik utat választaná (illetve a számukra anyagilag kedvezőt), amikor a Bromlarch bolygó kerül bajba. Azaz a szenátus mindig saját magát helyezi előtérbe és a gazdasági érdekeit, nem pedig a teljes univerzum békéjét. A megnyilatkozások között így találni egy komoly ellentmondást.
A harmadik, inkább csak megmosolyogtató hiba, az a féloldalankénti átöltözés. Ahol átvezető szövegnek kellett volna lennie, ott is átöltöztünk, vagy sminket próbáltunk. Erről a Tomb Raider játékok ruhakollekciói jutathatnak eszünkbe. Volt az alap ruha: Barna rövidnadrág, kék trikóval. Volt a téli szerkó, ha éppen meg kellett járnunk Kazahsztánt vagy az Antarktiszt. Volt az edzős szerkó, és a Lara rohangál a Croft-birtokon szerkó. Volt az estélyi ruha, amit aztán addig szaggatunk, hogy csáklyával is kényelmesen lehessen ugrálni Tokió tetején, és a többi, és a többi. Nem is az volt a baj, hogy ennyiszer öltöztünk, meg csomagoltunk, meg sminkeltünk. A probléma az volt, hogy az esetek többségében ennek nem volt funkciója (lásd, Baljós árnyak, el kell rejteni Padmét). Érdekes volt ugyan belegondolni, hogy milyen pokol lehet azt az abroncsot meg a hat réteg vakolatot föltenni, meg viselni (Uraim, tessék bátran belegondolni, fájni fog, de tessék szolidaritást vállalni!), de itt is felmerül a funkcionalitáson túl, hogy ha Padmé jellemét helyezzük a középpontba, akkor végképp nem áll meg az, hogy állandóan a ruhákkal vagyunk elfoglalva. A Baljós árnyakban is, Padmé, köszöni szépen, jól van katona ruhában, a Klónok támadásában is elkúszik-mászik fehér nadrágban és haspólóban, és kicsivel fontosabbnak tartja a bolygója megmentését és a gonoszok legyőzését. A konklúzió végül is az, hogy elég lett volna annyiszor átöltöztetni, ahányszor annak tényleg feladata van: Utolsó királynői fellépésénél, szerepcserénél, rohantában egy bolygó megmentéséért stb. Átkötő szövegnek pedig a ruhacsere egyáltalán nem alkalmas.
Innentől ismét szóljunk a regény pozitív jegyeiről. Volt már szó a jellemábrázolás nagyszerűségéről. Ez kiterjed Organa szenátor bemutatására is. A Sithek bosszújában Organa karaktere kissé elnagyoltnak tűnik. Megtudjuk ugyan róla, hogy a jó oldalon áll, kész harcolni a Köztársaságért, és támogatni a Jediket, valamint hajlandó örökbe fogadni Padmé egyik gyermekét. Ez így azért felvet néhány kérdést: Egy a semmiből előtűnt szenátor kész örökbe fogadni egy másik szenátor gyermekét. Bizonyára jó viszonyban kell álljanak, ha megteszi ezt érte, de erről a filmben nem esett sok szó.
Ezt a hiányt A királynő árnyéka pótolja. Szintén egy Agatha Christie regénybe illően először gyanúba keveri Organa szenátort, mivel ő az egyetlen, aki jelen van, amikor megkísérlik meggyilkolni Padmét. Padmé azonban anélkül is elég hamar bízni kezd a szenátorban, hogy bármiféle bizonyíték is lenne arra, hogy nem a szenátor volt a merénylet kitervelője. Padmé végül Organa szenátor bizottságához csatlakozik, és, ahogy számtalan beszélgetésük nyomán is a lány Köztársaságba és pacifizmusba vetett hite visszatér, igazi harcostársakká válnak. Így már érthető, hogy Organa miért van Yodával és Obi-Wannal együtt Padmé mellett, amikor megszüli a gyermekeit, és miért veszi magához nagy örömmel Leiát.
A királynő árnyéka elsősorban tehát egy szemfüles írónő műve. E. K. Johnston kiszimatolta ugyanis, hol vannak azok a helyek a filmben, amik vagy boncolgathatóak, vagy továbbírhatóak. Milyen az, amikor Padmé nem teljesen biztos önmagában? Milyen az, ha Padmé dühös? Kiket rejtenek a csuklyák? Kik azok az emberek, akik állandóan ott vannak Amidala királynő árnyékában, és hajlandóak lennének akár meghalni is érte? Hogyan teltek Amidala szenátori évei? Mindig mindent ugyanolyan jól csinált, mint királynőként? Nem is volt kapcsolata más férfival, csak Anakinnal? Nincsen családja? Nincsenek testvérei? És kicsoda Bail Organa, aki meleg szívvel, hűséggel és odaadással veszi magához Padmé egyik gyermekét?
Ezeket a hiányosságokat E. K. Johnston emberi sorsokkal, döntésekkel és gondolatokkal töltötte fel, ami hatással van a filmek értékelésére is. Padmét egy megközelíthetőbb, kevéssé statikus karakterré formálja, amelynek pozitív hatása van.
Nagyszerű a politikai tér ábrázolása is. Kreatív a Bromlarchon történt katasztrófa leírása és a megoldás felvázolása. Politikai témák iránt rajongóknak jó olvasmány lehet ez a regény.
Kedvesek az apróbb utalások a filmekre. A regény belső utalásai, mint láttuk, jól működnek, ahogy a formai megoldások általában ötletdúsak. A hiányosságok sem olyanok, amelyek miatt pálcát kellene törni az írónő felett, az átöltözések szaporítása például szimplán csak megmosolyogtató. Qui-Gon észrevétele a szerepcseréről pedig egyéni olvasás kérdése. Aki belelátja a filmbe/könyvbe, az belelátja. Szíve joga.
A királynő árnyéka összességében tehát egy kreatív, olvasmányos mű, amely nagyszerűen szövi tovább a történetet, és építi tovább a Star Wars univerzumát.
Jó olvasást és az SWMini legyen Veletek továbbra is!
